A repülőjegyem 2012 február 1.-jére szólt. Tehát 31.-e igen izgalmasan telt.. Az utolsó utáni bevásárlás, a "mit kell vinni" lista átellenőrzése, és a legnehezebb a bőrönd összekészítése, ami összesen 23 kg lehetett.. Egy évre... Lehetetlen küldetésnek tűnt... Mindig valahonnan előkerült egy újabb cipő vagy ruha vagy dobozka, aminek bizony még mindenképpen be kellene férnie...
Az utolsó e-mail-ben az állt, hogy Isztambulban maradunk pár napig, egy bizonyos Peak Hotelben az úgy nevezett OnArrival tréningen.
Utolsó könnyes búcsú mindenkitől, aztán irány a reptér.. Akkor már tudtam, hogy a másik magyar lány is ezzel a géppel megy, izgatottan kerestem őt a reptéren.. Amikor megérkeztünk láttuk, hogy valami probléma van a géppel, 17:50-kor indul, 10:45 helyett... Mivel kb egy órányira lakunk "Ferihegytől" hát fogtuk a másik lányt és hazamentünk.. Az addigi izgalom valahogy elszállt, furcsa érzés volt újra otthon lenni, mikor már mindentől és mindenkitől elbúcsúztam :) Aztán újra reptér, elköszöntem immár Anyukámtól, Apukámtól, nővéremtől és könnyes szemmel átléptem a piros vonalat... Az Isztambuli nagy havazás miatt a repülő ténylegesen 01:30 kor szállt fel február 2-án éjjel.. A sok várakozás és éhezés után már egyáltalán nem izgultunk, hogy mi lesz csak vártuk, hogy induljunk már végre... Az ingyenes kuponokkal sokra nem mentünk ugyanis addigra már az összes üzlet bezárt, sósmogyin és pudingon kívül mást nem igen tudtunk enni... Voltak akik megszálltak a reptér (?) által felajánlott szállodában és másnap reggel 10-kor indulhattak Isztambulba, de mi annyira akartunk menni, hogy nem éltünk ezzel a lehetőséggel.. Csal vártunk... Nem akartunk lemaradni az első izgalmas eseményekről a trainingen. (Mint utólag kiderült, jól is tettük, hiszen másnap csak még nagyobb havazás vette kezdetét Isztambulban és a 10:00-kor induló járatot ugyancsak törölték.) Aztán hajnali 1kor bejelentették, hogy megjött a gép, felszálltunk és kb fél óra múlva elindultunk megkezdve ezzel az 1 éves EVS kalandunkat :)
2012. szeptember 29., szombat
2012. augusztus 11., szombat
Miért éppen Törökország?
Érdekes kérdés ez, hiszen, mielőtt az EVS programot megpályáztam már tudtam, ha élek is ezzel a lehetőséggel, csakis Törökországot választom. Régebben is jártam már itt, egyszerűen magával ragadott az ország sok színűsége, gyönyörűsége és az, hogy kultúrájuk mennyiben eltér az európaitól és mégis sokban hasonlít a miénkre.
Rengeteg a történelmi érték és emellett az ország gazdag természeti kincsekben is.
2012. augusztus 6., hétfő
Utolsó hetek Magyarországon
Az utolsó hetek otthon igencsak eseménydúsan teltek, karácsonytól függetlenül pihenésre nem túl sok időm volt. Felkerestem egy küldőszervezetet Budapesten, név szerint Multikultúra Egyesületet. Nagyon segítőkészek voltak, hiszen még aznap válaszoltak az email-ben feltett összes kérdésemre és a következő hét szerdán már be is mentem hozzájuk. Itt mindent részletesen megbeszéltünk. Idő hiányában sajnos csak egy EVS klubbon tudtam részt venni, amit azóta is sajnálok, mert jól éreztem magam. Ezt a későbbi "OnArrival training"-hez és "MidTerm meeting"-hez tudnám hasonlítani leginkább, de ezekről majd később. Közben útlevelet intéztem, folyamatosan e-mail-eztem a fogadó szervezetemmel, akik szerződést, biztosítással kapcsolatos papírokat küldtek, én nekik fényképeket, útlevél másolatot, stb, valamint igyekeztem az elintézetlen ügyeimet lezárni Magyarországon. Elkezdtem felvenni a kapcsolatot a többi önkéntessel, akik szintén Ankarába mennek, ugyanúgy Gazi projekttel, szám szerint összesen hét lányról volt szó, velem együtt, egy bolgár, két macedón, egy olasz, egy szlovák, és még egy magyar. Napi 4-5 órát is interneten töltöttünk és próbáltunk válaszokat találni a felmerülő kérdéseinkre. Ezután következtek a nagy bevásárlások, az utolsó találkozások a barátokkal. Ahogy telt az idő egyre izgatottabb lettem, egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmában, valamiféle adrenalin-érzés, amit az elmúlt eseménytelen fél év után igencsak élveztem. :) Bár ez néha eléggé kellemetlen volt, hiszen a barátaim szomorúak voltak, sírtak, én viszont nem tudtam abbahagyni a mosolygást, egyszerűen nem tudtam nem vidám lenni. :)
Az utolsó két hétben azonban megváltozott minden, a fogadó szervezetem ugyanis még mindig nem küldte el a repülőjegyeket, a biztosítások sem voltak készen. Innentől kezdve már semmiben nem voltam biztos.. "HA" szócska nélkül nem tudtam beszélni erről a témáról.. Már magam sem hittem, hogy két hét múlva valóban megyek. A többi önkéntes úgyszintén kétségek között volt, többen újra elkezdtek munkát keresni. Az utolsó előtti hét vége felé sem történt változás, emiatt két lány ( macedón, olasz) meg is köszönte a lehetőséget. Ekkor már tényleg feladtuk, hiszen a létszám sem volt meg és csupán másfél hetünk volt..
Két nappal később három új név tűnt fel a biztosítási listán, három lány Olaszországból, majd pár órára rá a jegyünk is megérkezett..
Akkor már tudtuk, hogy egy hét múlva biztosan megkezdődik egy éves törökországi kalandunk....
Az utolsó két hétben azonban megváltozott minden, a fogadó szervezetem ugyanis még mindig nem küldte el a repülőjegyeket, a biztosítások sem voltak készen. Innentől kezdve már semmiben nem voltam biztos.. "HA" szócska nélkül nem tudtam beszélni erről a témáról.. Már magam sem hittem, hogy két hét múlva valóban megyek. A többi önkéntes úgyszintén kétségek között volt, többen újra elkezdtek munkát keresni. Az utolsó előtti hét vége felé sem történt változás, emiatt két lány ( macedón, olasz) meg is köszönte a lehetőséget. Ekkor már tényleg feladtuk, hiszen a létszám sem volt meg és csupán másfél hetünk volt..
Két nappal később három új név tűnt fel a biztosítási listán, három lány Olaszországból, majd pár órára rá a jegyünk is megérkezett..
Akkor már tudtuk, hogy egy hét múlva biztosan megkezdődik egy éves törökországi kalandunk....
2012. augusztus 5., vasárnap
A kezdet...
Még most is tisztán emlékszem arra a napra.. Egy rég nem látott barátnőmmel találkoztam aznap egy budapesti kávézóban. Talán azért is emlékszem ennyire tisztán, mert augusztus lévén igen hideg volt, esett is és mivel a barátnőm igencsak megváratott, eléggé fáztam a kis szoknyámban. :) Tudom, hogy nagyon vártam ezt a találkozást, hiszen több, mint egy évvel ezelőtt mesélt nekem egy európai programról, amit megpályázott és végül megnyert, így pontosan 12 hónapot töltött Törökországban. Izgatott voltam, mert nagyon érdekelt a dolog engem is, én is szerettem volna megpróbálni, bár ekkor még csak egyfajta elérhetetlen álomnak éltem meg. :) A beszélgetés után viszont egyre erősödött bennem az érzés, hogy ezt én is akarom. Törökországot mindketten nagyon szerettük, hatalmas lelkesedésemet látva, többször is figyelmeztetett, hogy ott élni teljesen más, mint ott nyaralni pár hetet.. Hajthatatlan voltam.. :) Tanácsára elkezdtem írni az önéletrajzomat és a motivációs levelemet angol nyelven, interneten kerestem fogadó szervezeteket körülbelül 6-10 helyre elküldtem a jelentkezésemet és vártam. Vártam....... De hiába, szeptember vége volt és még mindig semmi.. Barátnőmet e-mail-ekkel dobáltam, hogy most mi a teendő. Amikor azt válaszolta, hogy a határidő sajnos egy hét múlva letelik a februárban kezdődő projektekre, igen elkeseredtem.. De még mindig reménykedtem... Egy hét múlva sem kaptam választ sehonnét.. Eztán teljesen feladtam... Friss diplomásként még mindig munkát kerestem... A helyzetem elég reménytelennek tűnt...
De aztán november közepén a "spam" e-mail-eim között találtam egy levelet egy bizonyos "Gazi Üniversitesi"-től. Izgalommal olvastam, hogy ha szeretném februártól várnak Ankarában egy évre. Örömmámorban úsztam, hiszem túl voltam a határidőn, nem vártam már semmilyen hírt. Ez a nagy öröm körülbelül egy óráig tartott, amikor is ráeszméltem, hogy ezt el kell mesélnem a szüleimnek, ezen kívül elbizonytalanodtam.. Tényleg ezt szeretném!? Egyedül külföldön!? A nyelvet sem beszélem.. Csupán egy-két szót.. Igaz már akkor is voltak barátaim Ankarában... Na de mégis... Eszembe jutottak a negatív sztereotípiák.. " Eladnak szamárért.." " Te leszel Ali baba 4. felesége.." " Sok ott a földrengés, a terrorizmusról már nem is beszélve... "
Egy-két nap után felvázoltam a helyzetet a szüleimnek, akik cseppet sem voltak elragadtatva az ötlettől, ugyanakkor tudták, hogy ez egy remek lehetőség, ami talán soha nem tér vissza, legnagyobb meglepetésemre igent mondtak.
Ezek után felgyorsultak az események...
De aztán november közepén a "spam" e-mail-eim között találtam egy levelet egy bizonyos "Gazi Üniversitesi"-től. Izgalommal olvastam, hogy ha szeretném februártól várnak Ankarában egy évre. Örömmámorban úsztam, hiszem túl voltam a határidőn, nem vártam már semmilyen hírt. Ez a nagy öröm körülbelül egy óráig tartott, amikor is ráeszméltem, hogy ezt el kell mesélnem a szüleimnek, ezen kívül elbizonytalanodtam.. Tényleg ezt szeretném!? Egyedül külföldön!? A nyelvet sem beszélem.. Csupán egy-két szót.. Igaz már akkor is voltak barátaim Ankarában... Na de mégis... Eszembe jutottak a negatív sztereotípiák.. " Eladnak szamárért.." " Te leszel Ali baba 4. felesége.." " Sok ott a földrengés, a terrorizmusról már nem is beszélve... "
Egy-két nap után felvázoltam a helyzetet a szüleimnek, akik cseppet sem voltak elragadtatva az ötlettől, ugyanakkor tudták, hogy ez egy remek lehetőség, ami talán soha nem tér vissza, legnagyobb meglepetésemre igent mondtak.
Ezek után felgyorsultak az események...
Előszó
Üdvözöllek kedves Olvasó! :)
Igazából nem is tudom hol kezdjem.. Még sohasem csináltam ilyesmit. :) Ez a blog azért született, hogy elmeséljem önkéntességem történetét Ankarában valamint, hogy megismerhessétek a sok színű Törökországot az én szemüvegemen keresztül.
Igazából nem is tudom hol kezdjem.. Még sohasem csináltam ilyesmit. :) Ez a blog azért született, hogy elmeséljem önkéntességem történetét Ankarában valamint, hogy megismerhessétek a sok színű Törökországot az én szemüvegemen keresztül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)