Még most is tisztán emlékszem arra a napra.. Egy rég nem látott barátnőmmel találkoztam aznap egy budapesti kávézóban. Talán azért is emlékszem ennyire tisztán, mert augusztus lévén igen hideg volt, esett is és mivel a barátnőm igencsak megváratott, eléggé fáztam a kis szoknyámban. :) Tudom, hogy nagyon vártam ezt a találkozást, hiszen több, mint egy évvel ezelőtt mesélt nekem egy európai programról, amit megpályázott és végül megnyert, így pontosan 12 hónapot töltött Törökországban. Izgatott voltam, mert nagyon érdekelt a dolog engem is, én is szerettem volna megpróbálni, bár ekkor még csak egyfajta elérhetetlen álomnak éltem meg. :) A beszélgetés után viszont egyre erősödött bennem az érzés, hogy ezt én is akarom. Törökországot mindketten nagyon szerettük, hatalmas lelkesedésemet látva, többször is figyelmeztetett, hogy ott élni teljesen más, mint ott nyaralni pár hetet.. Hajthatatlan voltam.. :) Tanácsára elkezdtem írni az önéletrajzomat és a motivációs levelemet angol nyelven, interneten kerestem fogadó szervezeteket körülbelül 6-10 helyre elküldtem a jelentkezésemet és vártam. Vártam....... De hiába, szeptember vége volt és még mindig semmi.. Barátnőmet e-mail-ekkel dobáltam, hogy most mi a teendő. Amikor azt válaszolta, hogy a határidő sajnos egy hét múlva letelik a februárban kezdődő projektekre, igen elkeseredtem.. De még mindig reménykedtem... Egy hét múlva sem kaptam választ sehonnét.. Eztán teljesen feladtam... Friss diplomásként még mindig munkát kerestem... A helyzetem elég reménytelennek tűnt...
De aztán november közepén a "spam" e-mail-eim között találtam egy levelet egy bizonyos "Gazi Üniversitesi"-től. Izgalommal olvastam, hogy ha szeretném februártól várnak Ankarában egy évre. Örömmámorban úsztam, hiszem túl voltam a határidőn, nem vártam már semmilyen hírt. Ez a nagy öröm körülbelül egy óráig tartott, amikor is ráeszméltem, hogy ezt el kell mesélnem a szüleimnek, ezen kívül elbizonytalanodtam.. Tényleg ezt szeretném!? Egyedül külföldön!? A nyelvet sem beszélem.. Csupán egy-két szót.. Igaz már akkor is voltak barátaim Ankarában... Na de mégis... Eszembe jutottak a negatív sztereotípiák.. " Eladnak szamárért.." " Te leszel Ali baba 4. felesége.." " Sok ott a földrengés, a terrorizmusról már nem is beszélve... "
Egy-két nap után felvázoltam a helyzetet a szüleimnek, akik cseppet sem voltak elragadtatva az ötlettől, ugyanakkor tudták, hogy ez egy remek lehetőség, ami talán soha nem tér vissza, legnagyobb meglepetésemre igent mondtak.
Ezek után felgyorsultak az események...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése