Ankara, Ankara...

Az utolsó nap Isztambulban kissé stresszesen telt, mivel még akkor sem tudtuk, hogy valaki vár e majd minket Ankarában és ha nem, akkor hová kell mennünk és hogyan tudunk Ankarában éjjel közlekedni.. Az utolsó ebéd közben is ezt beszéltük a lányokkal ( ideje most már név szerint megemlítenem őket: Jasmina /Macedónia/, Gergana /Bulgária/, Franceska, Daniela, Emanuela /Olaszország/, Zaneta /Szlovákia/, Ramóna és én /Magyarország/ ), hogy mi lesz. Próbáltuk illetékessel felvenni a kapcsolatot, de mind hiába. Azon is gondolkodtunk, hogy talán érdemes lenne még egy éjszakát itt maradni, de sajnos egyikünknek sem volt pénze azt kifizetni. Így tehát ebéd után elköszöntünk mindenkitől és elhagytuk a szállodát, megvettük a buszjegyünket Ankarába. A jegy szerint este 11-kor érünk oda.. Tehát még volt 6-7 óránk, hogy történjen valami. Azért utólag is hálás vagyok a szerencsémnek, hogy nem egyedül voltam, hanem rajtam kívül még volt hét lány, akik szinten ebben a helyzetben voltak. Törökországról tudni kell, hogy a városközi buszok ( mivel olykor igencsak nagy távolságokat kell megtenniük) valami fantasztikus felszereltségűek, amin igencsak meglepődtem a mi megszokott jó kis Ikarusz buszaink után. Mindenki ülése előtt van felszerelve egy monitor, amin rádió, különböző TV csatornák foghatóak, filmek, zene, játékok vannak, olykor androidos rendszer is található rajtuk, tehát internetezni is lehet akár. Néha-néha konnektor is található, párnák, és mindemellett host-ok és hostess-ek gondoskodnak a kényelmes utazásodról. Ezek a buszok 3-4 óránként megállnak direkt erre a célra kialakított helyen, ahol van WC!!, étterem, bolt, stb., persze elég drágák.. Tehát egyszóval hipi-szupi. Nah ezután a kis kitérő után, vissza a történetünkhöz.
Már a buszon ülünk, beszélgetünk, ismerkedünk. Aztán egyszer csak Gergana ( a csapat agya) közölte, hogy megszerezte az egyik mentorunk telefonszámát (a mai napig nem tudom honnan, én speciel a nevüket sem tudtam rendesen még ekkor) és akinek van török telefonszáma, onnan küldhetnénk egy sms-t. Hát ez megtörtént és 2 óra múlva mindannyiunk megkönnyebbülésére válasz érkezett, ne aggódjatok minden rendben lesz, 11kor egy másik mentor vár titeket A.S.T.I:-ban (Ankara Şehirlerarası Terminal İşletmeleri = Ankara Intercity Buszterminál). Aztán mikor megérkeztünk a havas hideg Ankarába ( Isztambul kicsit melegebb volt, bár hó ott is volt) valóban ott várt minket egy mentor és a barátja. Aztán mire ráeszméltünk volna, hogy már Ankara utcáit rójuk, addigra már beszállítgattak minket taxikba, de olyan nagy káosz volt, hogy csak 2 perc után esett le, hogy én egyedül vagyok egy taxiba és a sofőr kérdezgeti, hogy mégis hová szeretnék menni ( gondolom én, lehet, hogy rosszul értelmeztem, dehát mi mást kérdezett volna és határozottan emlékszem, hogy benne volt a "nereye" szócska, ami törökül annyit tesz, hogy hová). Kezdtem bepánikolni így éjjeli 11 óra után, de aztán szerencsére beült mellém a mentorunk, név szerint Çiğdem ( ejtsd: Csídem). Megálltunk egy kollégiumnak tűnő épület előtt, de mire beértünk az volt az érzésem, hogy ez nem is olyan régen kórház vagy esetleg múzeum lehetett. A folyosókon végig vitrinek sorakoztak, ugyanakkor a falak színe az a tipikus kórház zöld. Az ágyak pedig ezek a fehér rácsos ágyak voltak. Ami még érdekes volt és elfelejtettem leírni, hogy mindig be volt osztva, hogy kivel kell egy szobában lennem, PEAK Hotelben Franceskával voltam, itt pedig Danielaval és Gerganaval. Gondosan ügyelt arra a koordinátor, hogy azonos nemzetiségűek ne kerüljenek egy szobába. Bárcsak egyéb dolgokra is így ügyelt volna az elején....
Az első éjszaka sem múlt el gondtalanul. Elfoglaltuk a szobáinkat, de hát az ebéd messze volt már. A koordinátorunktól kérdeztük,hogy milyen lehetőségeink vannak ( ja igen, ő időközben felbukkant, állítólag A.S.T.I.-ban is ott volt, van akiket ő hozott el a "Hotelig" és állítólag Daniela meg is kérdezte tőle,hogy kicsoda, a sok internetes beszélgetés, a skype-os interjú és a facebook-os jelölgetések után... Szóval a kedves koordinátor azt mondta,hogy már késő van feküdjünk le aludni, majd holnap. Itt nem lehet vacsorát rendelni, mert már késő van, ki meg ne menjünk, mert az ilyenkor veszélyes (!?!?!?!?!?). Miután elment, persze kiszöktünk, mert mindenki farkas éhes volt, a közeli kisboltba a benzinkút mellett vettünk chipset, csokit, egyéb híján.. Majd az egyik szobába összeültünk és közösen neki álltunk falatozni.. Az első időkben még remekül működött az úgynevezett csapatszellem. (Nem sokáig...) Ismerkedtünk, nevetgéltünk, próbáltunk dűlőre jutni a későbbi szobabeosztással. Aztán feljött valami odatartozó kis fiatalember és közölte, hogy ne hangoskodjunk, majd a szomszéd szobából is kiszólogattak. Tehát eljött az alvás ideje. Másnapi program Gazi Egyetem körbelátogatása volt, az " OFFICE" megismerése, ahová később gyakran jártunk. Azt követő nap Ankara megismerése, majd azon önkéntesek török órájának látogatása, akik már fél éve itt voltak. A következő nap pedig szabad program volt, amit legtöbben alvással töltöttünk el.